Hamarosan haza megyünk!
Egy éve nem léptünk kis hazánk földjére. Sok minden történt.
Egyelőre nem végleg, de HAZA megyünk! Megnézzük, hogy mi van, hogy van, szerintem még nagyon sok mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy haza menjünk, de mintha mostanában roham tempóban érkeznének a változások.
Nagyon vágyunk haza menni, nagyon vágyunk a szeretteink körében lenni, de valahogyan félek is. Vajon mások szemében mi mennyit változtunk, vajon az anyanyelvünk mennyit változott a világgal, édesanyáink arcára a ráncokat az aggódás véste e a jövő iránt, és nekünk vajon vannak e ráncaink, melyeket a mindennapi tükörbe nézés közben észre sem veszünk. Vajon az űr a szívünkben mekkora lesz elvesztett szeretteink hiányában. Mert tudjuk, érezzük minden nap, de még az emlékeinkben ott vannak és az agyunkba nem égett még bele az üresen maradt szék, az üresen maradt szobák. Nekünk még az a kép él, hogy most hagyták el, még semmi sem változott. De lassan mindennek új helye lesz, friss lesz a festés, lassan más dől el fáradtan a kanapén, amely ugyanolyan természetes annak aki otthon van, mint bennünk a hiány érzése, hogy ennek nem így kellene lennie.
Szívem szerint megállítanám az időt abban a pillanatban amikor a boldogulásunk végett repülőre szálltunk és a látogatásaink rövid pillanatára éleszteném csak újra, hogy egyetlen pillanatról sem maradjak le. Mert önző vagyok, mert az nem baj, hogy én öregszem, csak ... Nézz előre!
Szóval Magyarország vigyázz, jövünk!
Egy éve nem léptünk kis hazánk földjére. Sok minden történt.
Egyelőre nem végleg, de HAZA megyünk! Megnézzük, hogy mi van, hogy van, szerintem még nagyon sok mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy haza menjünk, de mintha mostanában roham tempóban érkeznének a változások.
Nagyon vágyunk haza menni, nagyon vágyunk a szeretteink körében lenni, de valahogyan félek is. Vajon mások szemében mi mennyit változtunk, vajon az anyanyelvünk mennyit változott a világgal, édesanyáink arcára a ráncokat az aggódás véste e a jövő iránt, és nekünk vajon vannak e ráncaink, melyeket a mindennapi tükörbe nézés közben észre sem veszünk. Vajon az űr a szívünkben mekkora lesz elvesztett szeretteink hiányában. Mert tudjuk, érezzük minden nap, de még az emlékeinkben ott vannak és az agyunkba nem égett még bele az üresen maradt szék, az üresen maradt szobák. Nekünk még az a kép él, hogy most hagyták el, még semmi sem változott. De lassan mindennek új helye lesz, friss lesz a festés, lassan más dől el fáradtan a kanapén, amely ugyanolyan természetes annak aki otthon van, mint bennünk a hiány érzése, hogy ennek nem így kellene lennie.
Szívem szerint megállítanám az időt abban a pillanatban amikor a boldogulásunk végett repülőre szálltunk és a látogatásaink rövid pillanatára éleszteném csak újra, hogy egyetlen pillanatról sem maradjak le. Mert önző vagyok, mert az nem baj, hogy én öregszem, csak ... Nézz előre!
Szóval Magyarország vigyázz, jövünk!
